Szaxofon

Eredete a többi fafúvós társáétól eltérően nem ókori gyökerekre vezethető vissza, kialakulásáig "csupán" kb. 150 évet kell visszautaznunk a múltban. Így a szaxofon az egyik legújabb a hangszerek birodalmában. Feltalálója a belga származású Adolph Sax, hivatásos hangszerkészítő mester és tehetséges zenész volt. Az első szaxofont (egy basszushangszert) először 1841-ben mutatták be a híres zeneszerzőnek, Hector Berlioznak. Végül 1845-ben lett a zenekarok teljes jogú tagja. Ebben az évben volt a híres "zenekarok csatája". A francia katonazenekar ekkoriban még mindig a "hagyományos" hangszerfelállással játszott. Sax úgy látta, ez jó alkalom arra, hogy bemutassa a világnak: a szaxofon mennyire meg tudja javítani minden zenekar hangzását. Javasolta, hogy versenyezzen a hagyományos hangszerelésű katonazenekar egy szaxofonnal kiegészített zenekarral. Sax 28 tagú zenekara a francia 35 tagú zenekarhoz képest is elbűvölte a közönséget. Azon a napon a szaxofon hivatalosan is a francia katonazenekar tagja lett, és hamarosan más zenekarok is felvették soraikba. 1846. március 20-án szabadalmaztatták, azóta gyönyörű, változatos és buja hangja miatt minden zenekar alkalmazza. A szaxofon egyesíti magában a fuvola oktávoló rendszerét a klarinét fújástechnikájával. A fogáshelyek - éppúgy, mint a fuvolán - mindkét oktávban ugyanott vannak, ami mérhetetlenül könnyebbé teszi a klarinétnál, a náddal való megszólaltatás viszont a klarinét könnyebbsége a fuvolával szemben. Másik oka a kedveltségének a gyönyörű hangszíne, amely bizonyos mértékig a klarinétra emlékeztet, ám ennél egy kicsit ércesebb, és rendkívül gördülékeny lágysággal is megszólaltatható. A szaxofon úgynevezett nyelvsípos, keverék fafúvós hangszer: az oboa kúpalakú furatához a klarinét szimplanádas fúvókáját társítja. Annak ellenére, hogy rézből készül, fogástechnikája folytán a fafúvósok családjához szokták sorolni. Négy fő tagja a szoprán- (B-hangolású), alt- (Esz), tenor- (B) és baritonszaxofon (Esz).